\. . . . . . . . . . . . . . ./
... P.o.n.t.v.i.l.á.g ...
/. . . . . . . . . . . . . . .\
Főoldal | Versek | Dalok | Idézetek | Játékok | Mesék | Mondókák | Képek | Linkek
Mesék
Önéletírás pszichés zavarokról
2015.nov.02
27 évet töltök ma, volt néhány próbálkozásom évszámokhoz kötni az utóbbi években történteket, hivatalos papírok, saját feljegyzések alapján, de valahogy mindig kifut a kezeim közül, hogy pontosan mikor is volt az öngyilkossági kísérletem és a mániás epizódusom, ami végül a pszichiátria zárt osztályára juttatott.

Ami le van tisztázva a fejemben, az az, hogy 2001-ben végeztem a liceumot.. azután valahogy semmi sem stimmel igazán. Tudom, hogy egy évet tanultam pszichológiát és szociopedagógiát, majd társadalmi kommunikáció és közkapcsolatok szakon voltam 2 és fél évig.. Kiszámolom, hogy 2004 októberében elkezdtem a kommunikáció szakon a III. évet.. arra is emlékszem, hogy az első félév utáni vizsgaidőszakban, vagy közvetlenül a vizsgaidőszak elkezdése elött kezdtem azt érezni, hogy nem vagyok képes semmire.. nagyon nehéz volt kimenni a házból, folyton szorongtam, kába voltam.. a döntő pillanat az egyetem otthagyásában az volt, amikor nem éreztem képesnek magam arra, hogy megírjak egy dolgozatot.. tudtam, hogy nem nagy dolog, nem kellene olyan komolyan vegyem, a többiek is összecsapták, mikor elmondtam a szüleimnek a vélt nehézségeimet, ők is felajánlották, hogy segítenek, bennem mégis csak az elfordulás volt, a képtelenség nyomasztó érzése. Bár logikus részemmel felfogtam, hogy ez nem egy lehetetlen feladat, nem találtam magamban az energiát, az összpontosító képességet, hogy egyáltalán elkezdjem.

Kifejezetten széteső volt az oktatás struktúrája az egyetemen, majdnem naponta változtak a kurzusok időpontjai. Nagyon zavart ez az állapot, a belső rendezetlenségem nem tudtam elviselni ennyire kusza külső körülmények között. Elkezdtem eszeveszetten szervezkedni, egyeztetni időpontokat, sőt, aláírásokat összegyűjteni, hogy megtartsák egy fakultatív tantárgyunkat, amit amúgy kihagytak volna, mert túl körülményesnek tűnt beilleszteni a kaotikus programunkba.

Minden lehetséges fakultatív tantárgyat felvettem abban az évben, ami az jelentette, hogy majdnem reggeltől estig órákon voltam, hétvégente pedig a külföldi tanárok tömbösített órái kötöttek le, amikor pedig nem, párhuzamosan elkezdtem japán nyelvet tanulni.. Le akartam kötni minden szabad percem, hogy ne gondoljak a fiúra, akibe szerelmes voltam, vagy legalábbis akinek a társaságára nagyon vágytam, s akinek távollétét nem tudtam feldolgozni, főleg érzelmi eltávolodását.

Ez volt nagyjából a felállás, mikor úgy döntöttem, hogy nem erőltetem tovább magam. Első komoly próbálkozásom a fürdőkádban volt. Ruhástól bújtam be a vízbe, szégyeltem az elhízott testem, a lógó melleimet, nem akartam, hogy meztelenül találjanak rám, tehát teljes öltözetben elmerültem a vízbe.. a víz mindig megnyugtatott, és mikor már teljesen megbékéltem azzal, hogy mostmár nincs visszaút, betettem az áram alatt lévő hajszárítót a vízbe. Nem történt semmi. Azt hittem várnom kell még, míg a víz behatol az elektromos szerkezetbe, hát vártam, furcsa érzéssel, hogy na, mégsem vagyok már halott, valahol ez jól esett, de nem akartam letenni az elhatározásomról.. kezdett csípni néha gyengébben, néha erősebben a víz a hajszárító irányából, de már jó néhány perc eltelt, és még mindig nem jött az áramütés. Lehet, hogy hamarabb feladtam, mint édesanyám hazaérkezése, valamikor kiraktam a szárítót a kádból, és sírtam, hogy erre sem voltam képes, látni fogja édesanyám, hogy mit akartam tenni, és én még itt kell legyek, hogy elviseljem a szenvedését. Próbáltak segíteni rajtam, anyukám, apukám, unokatestvérem, nagybátyám, nagynénim, aki csak tehette, eljött, apukám telefonon keresztül, akárcsak Magyarországon élő nagynénim, mindenki a családomból győzögetett, én pedig valahol tudtam, hogy majd ki kell szállnom a kádból, de nem akartam, bőgtem, és próbáltam lecsukni a tudatom.

Nem sok idő telt el a következő próbálkozásig. Teljesen megalázva kullogtam anyám után, amerre csak vonszolt magával, még könyvet is próbált venni nekem, pedig ő azt nagyon pénzfecsérlésnek tartja, hiszen ott van a könyvtár.. de már nem tudta mivel vidítson fel. Fél órán keresztül kerestem egy könyvet, majdnem-majdnem megtetszett valami, aztán mégiscsak lemondással visszatettem, hogy ezt sem bírnám olvasni, olyan témákat érinthet, amelyeket nem tudnék feldolgozni, csak sírnék tőle, inkább semmilyen stimuláció nem érje az agyam, csak vegetáljak. A halált is felszabadulásként, megnyugvásként fogtam fel. Elég egyértelmű volt számomra, hogy a gyógyszeres elalvás lesz a megoldás, korábban pénzhiány miatt nem ezt választottam. Ezuttal volt lehetőségem 13 doboz Extraveral-t vásárolni, nem cél volt ez a mások szerint misztikus szám, ennyire futotta. Akkor is megszámoltam, mintegy elégtételként, hogy sikerült több gyógyszertárból elégséges altatót vennem, mivel arra gondoltam, hogy gyenge altató lehet, én meg nagy darab vagyok, több kell.. De amúgy nem jegyeztem volna meg a 13-as számot, utána mondta anyukám, hogy a mentősök el voltak képedve, mikor megtalálták a hátizsákomban a dobozokat, hogy milyen sokat bevettem. Anyukám azt mesélte jó időre a kórházból való hazatértem után, hogy az orvosok is úgy nyilatkoztak neki, hogy ilyen esetet még nem láttak. Ennyire súlyos túladagolást. Én ezt nem hiszem. Édesanyám ijedtsége nagyíthatta fel az orvosok, mentősök reakcióit..

Tehát bevettem a csomó altatót, rajzfilmet néztem közben, illetve ment a tv, néha odapislantottam, Zoltán egyik kedvelt rajzfilme volt, azért kezdtem el nézni, saját elképzelésem szerint, hogy ha eleget teszem ki magam a vele kapcsolatos gondolatoknak, eléggé elfásulok, és már nem fog bántani. A japán nyelvet is ilyen meggondolásból kezdtem el tanulni. Borzasztó féltékeny voltam a japán nőkre, mert neki azok tetszettek, gondoltam, hogy ha már nem lesz olyan távoli számomra a japán kultúra, nem látok majd annyira különlegeset a japán nőkben, és nem fog annyira negatívan érinteni, ha csupán egy reklámban meglátok egy szép ázsiai női arcot.. Ilyenkor rendszerint el kezdtem sírni.

Miután az utolsó tabletta is lement a torkomon, és már elég nehéz volt, tele lehetett velük a gyomrom, émelyegtem az ízétől, szagától, még évekig feljött néha az az undor, semmilyen külső hatásra, csak úgy, elkapott, szóval miután mind lenyeltem, el kezdtem olvasni A menedékhely c. könyvet, ha jól emlékszem, a könyv formája, színei, tapintása mind elöttem van, a cselekményre is valamennyire emlékszem.. szegénység és bolondéria.. azóta sem olvastam végig.. egy ideig el is volt rejtve előlem a könyv.

Elaludtam.. tompa volt az agyam abban a pillantban, néha-néha bevillant, hogy talán mégis jó volna, ha meglátna édesanyám, és megmentene, de aztán egyből arra gondoltam, hogy úgysem változna semmi, úgysem tudnám összeszedni magam, csak még jobban szégyelném a tehetelenségem. Hogy nem vagyok képes olyan dolgokat megvalósítani, ami másoknak könnyűszerrel megy.

A kórházban való felébredésemből nincs egy konkrét első emlékem, csak az volt a meglepő visszagondolva, hogy egyáltalán nem éreztem szégyent, nem voltam tudatában annak, hogy mit tettem, miért vagyok ott, a szüleim pedig igyekeztek kerülni a témát, csak az örömüket mutatták ki, hogy magamhoz tértem, és a tennivalókra koncentráltak. Én természetesen elfogadtam a helyzetet, örvendtem a pátyolgatásnak, előzőleg is arra lett volna szükségem, hogy kényeztessenek, mint egy nagy bébit.

Miután hazakerültem folytatódott az evésre, tisztálkodásra és rövid sétákra való koncentrálás.. híztam is tovább, amikor nem ettem, aludtam, próbáltam tvzni vagy olvasni, meg együtt kereszrejtvényezni apukámmal, de egyikre sem tudtam több ideig koncentrálni, feküdtem vissza, s ha megébredtem, mert a testem nem volt kimerülve, addig feküdtem csukott szemmel, míg visszaaludtam. Utáltam, amikor ki kellett mozdulnom a házból, bár nagyon közel volt a lakásunkhoz a terapeuta rendelője, akihez elvitt apukám, borzasztó nehéznek tűnt elmenni odáig. Nem is voltam sokszor ott. Viszont annyi jó származott belőle, hogy annak ellenére, hogy tudtam, hogy manipulál, megfogadtam édesapám elött, hogy többet nem próbálkozok öngyilkossággal. Jól esett megfogadni. Tudtam, hogy ez nem tőle kell függjön, hogy magammel szemben kell ezt megfogadnom, de jó kapaszkodót nyujtott apukám meghatottsága. Míg egyedül voltam bent, halottam kintről, hogy sír, sajnáltam és bosszantott, ugyanakkor jót tett, hogy hallottam, tudatosította bennem, hogy mennyi fájdalmat okozok.

Nagyon sok ideig vegetáltam még, gondoltam öngyilkosságra, de csak vágyként, tudtam, hogy betyárbecsület dolga, hogy nem követem el, s persze eléggé meg is könnyítették a dolgom, borzasztó engedékenyek a szüleim. Mindig is beteges kislányként láttak, akit mindentől meg kell kímélni. Amikor annyi erőre kaptam, hogy el kezdtem ismét emberek közé járni, furcsán éreztem magam, egyik legrosszabb érzés az volt, hogy az ők életük folytatódik, úgy igazán nincs rájuk hatással, hogy én kiléptem a képből. Tudtam, hogy nevetséges az elvárásom, hogy igazán nincs miért ezeridegenekre haragudjak, hogy teljesen abszurd gondolataim vannak, mégis szomorú/dühös/csalódott voltam. Aztán jött egy átváltás.. nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött, egyre erősebbnek éreztem magam, egy idő után egyenesen emberfelettien erősnek, főleg mentális képességekre gondolok itt, az az érzésem volt, hogy meg tudom változtatni a világot, bármit, ha eléggé akarom, és ha a másik is partner ebben. Arra volt szükségem, hogy a világ megváltozzon ahhoz, hogy az akkori állapotom elfogadható legyen, így kitaláltam magamnak mindenféle varázseszközöket, és egyfolytában a világmegváltáson dolgoztam, vagyis az önmagam megváltásán. Egyfelől jó volt, hogy rengetegen elfogadtak az akkori állapotomban, nyílván mert szórakoztatta őket, másfelől viszont jobb lett volna, ha nem bátorítanak.

A mániám csúcspontja az volt számomra, amikor már alig-alig aludtam valamit, nem sokat ettem, eléggé megcsínosodtam, ez is bizonyíték volt számomra, hogy jó uton haladok.. Viszont édesanyámat tettem tönkre lelkileg, kimaradtam több éjszaka is, és nem tudta, hogy hol vagyok, nem akartam beszélni vele, ha otthon voltam tomboltam. Megkérte édesapámat, hogy jöjjön haza, mert nem bírt velem.

Édesapám hazjövetele elég traumatikus hatással volt rám, beszaladtam a fürdőbe, és talán másfél órán keresztül ültem a wc-n, próbáltam pisilni, ingert éreztem rá, de nem sikerült egy cseppet sem kiengedni magamból. Nagyon iritált a jelenléte, nem tudtam hova tenni. Idegenként hatott, mint kislány koromban, mikor hosszas távollét után hazajött és nehezen dolgoztam fel magamban, hogy az apám ottléte erőszakos hatással van rám. Tudtam, hogy én azt az embert nagyon szerettem, mikor elment, de hazajöttekor másként beszélt, másként viselkedett, egyszerűen idegen és zavaró volt. Erőltettem magam, hogy feloldódjak, odabújtam hozzá, mint máskor, s valahogy sikerült elnyomni magamban ezeket a kettős érzéseket, hogy szeretem, de zavar..

Apukám próbált akkor viccelni, hogy ez az én üdvözlési rituálém.. a szokásos csipkelődős odafigyelés. Ki mentem mikor láttam, hogy nem megyek semmire a wccsészén ülve, talán még elalvásszerű érzésem is volt néhányszor, de nagyobbrészt úgy emlékszem, csak ültem és meredtem magam elé, kínlódtam, s próbáltam megnyugtatni az agyam. Olyasmi rémlik, hogy megöleltem és megpusziltam apámat, ahogy mindig szoktam, de rémlátomás szerűen van a fejemben.. tudom, hogy próbált beszélni velem, nagyon zavart, úgyhogy egy idő után, nem sokáig lehettem kint, visszamentem a fürdőbe, nekidöltem a kád szélének, kavargott a belső világom, kattogtak a gondolataim, néha vontatottan, néha írtó gyorsan, s egyszer csak mintha eldöltem volna, vagy akarattal feküdtem le, de volt benne valami kontrollálatlan, zuhanásszerű, ha csupán el is aludtam, egészen más szerű elalvás volt, mint normális állapotban. Nem tudom mennyi időre rá jött be utánam apám, vagy hogy egyáltalán apám volt-e az, aki bejött, már csak arra emlékszem, hogy kihívta valamelyikük a mentőt, és győzögettek, hogy menjek el vele a kórházba, én pedig ellenkeztem, végül erőszakkal raktak fel az autóra, egy testesebb férfi és egy durva nő, mindketten nagyon erősen fogták a karjaimat, és ráncigáltak, taszítottak, nagyon türelmetlenek voltak velem. Bizonyosan nagyon sokáig feltartottam őket, de akkor sem gondolom, hogy olyan durván kellett volna viselkedniük velem.

A pszichiátria zárt osztályán elég jól szórakoztam, mikor magamnál voltam, legtöbb dologra, amiről a szüleim mesélnek, nem emlékszem. Nagyokat ettem ott is, még mindig varázsoltam, írtam, beszélgettem, talán még énekeltem is, pedig nem szoktam, csúnya az énekhangom. Egy idő után a nyílt osztályra kerültem, ott még többet énekeltem, a szobatársam valamilyen kórusnak a tagja volt, úgyhogy kértem, hogy daloljon nekem, én pedig kísértem, amit ismertem, amit nem, annak lejegyeztettem vele a szövegét. Nekem túlságosan ideges volt a kezem, csak ákombákomokat írt, nagy lendülettel, vagy összevissza. Mindig is rendezetlen volt az írásom, nagy erőfeszítésembe került, hogy szépen írjak, ott meg már egyáltalán nem tudtam uralni, illetve nem is akartam annyira, jól esett elengedni magam, csak az a folytonos belső remegés nem hagyta, hogy igazán élvezzem az úgymond teljes felszabadultságot.

Amikor hazakerültem a pszichiátriáról már előre frászom volt attól, hogy ismét kezdődik a hízlalda, nem is éreztem már annyira gyengének magam, mint az öngyilkossági kísérletem után, egyfelől akartam tenni valami, másfelől mindentől féltem, ha tanulni szerettem volna, arról lebeszéltek a szüleim, mondva, hogy az készített ki korábban is. Ezt nagyon megalázónak tartottam. Rosszul esett, hogy annyira képtelennek tartanak. Addig csak a továbbtanulást bátorították bennem, semmi másra nem tartottak jónak. Gyakran hallottam tőlük, hogy az én hozzáállásommal nem fogok tudni megélni, csak azzal nem foglalkoztak, hogy az én hozzáállásom kialakításában nekik mekkora részük volt, és hogy mennyit tudnának változtatni ezen. Tőlük ugyanaz a visszafogó, leértékelő gondoskodás áradt felém, mint korábban, én pedig nem akartam rájuk haragudni, mert ők voltak az egyetlen támaszom. Elfogadtam, hogy magatehetetlen, semmirekellő gyermek vagyok, s közben járogattam egy-egy rövid kis beszélgetésre Szatmári doktornőhöz. Szedtem a gyógyszereimet, és nem akartam semerre sem lépni azokból az irányokból, amelyeket elém tártak. Még mindig álmodoztam, de egyre inkább azzal foglalkoztam, hogy elfogadhatóvá tegyem magammal és a külvilággal szemben, hogy vagyok, de mintha nem lennék, csak éppen fogyasztok, oxigént, ételt, tisztálkodó szereket. Nem akartam semmit sem tenni, nehogy azt higgyék, hogy én esetleg többre is képes vagyok, és el kezdjenek követelőzni tőlem.

Egy alkalommal a pszichiáter orvosnő úgy kezdett beszélni hozzám, mintha elfogadná, hogy feladtam az életem, és lefestette nekem, hogy miként is nézne ez ki hosszútávon. El tudtam képzelni a szanatóriumot, amit ecsetelt, mint további életem egyetlen színterét, mivel voltam néhány napig a tölgyesi idegszanatóriumban. Ez eléggé mellbevágott. Nem gondolkodtam azon, hogy idővel megelégelnék a szüleim az eltartásom, és betennének egy ilyen jellegű helyre. Minél inkább odaképzeltem magam, miközben bólogattam, hogy igen-igen, jó lesz az nekem, el tudom majd foglalni magam, és nem kell a társadalmi élet borzalmaival foglalkoznom, annál inkább megborzadtam attól, hogy mennyire hatalomvesztett lennék abban a helyzetben. Nem egy túl nemes érzés a hatalomvágy, de végül is azt hiszem az volt, ami eldöntette bennem, hogy nem akarok teljesen kiszolgáltatott helyzetbe jutni. Elsírtam magam egy kicsit, nyílván önsajnálatból, ugyanakkor az fogalmazódott meg bennem, hogy nyitott próbálok lenni, megpróbálom elfogadni a segítséget.

Hosszú ideig meglehetősen nehézkesen fogadtam be új gondolatokat, úgy éreztem, hogy csak akkor tudom megtartani az önazonosságom, ha kiállok a saját meggyőződéseimért, vagy legalábbis érthetővé teszem sajátmagam és mások számára, hogy miért alakítottam úgy az eddigi életem, ahogy. Apró lépésekkel megtapasztaltam azt, hogy nem vesztődök el, ha új dolgokat próbálok ki, amiket amúgy nem tettem volna meg önmagamtól, nem válok önmagam elött morálisan korruptá azáltal, hogy engedékenyebben bánok az elveimmel. Rengeteget változott a személyiségem, nagyobbrészt pozitív irányba, van akinek kellemetlen megélni, hogy több az önbizalmam, de idővel elfogadják, az általános visszajelzés a környezetem részéről pedig az, hogy örvendenek a változásoknak, amelyeken átmegyek, ugyanakkor nem tartanak más embernek, jóértelemben mondják azt, hogy olyan vagyok, mint régen.. vagyis amit kedveltek bennem régebben, az megmaradt, csak tovább fejlődtek azok a részek, amelyekkel nem nagyon tudtak mit kezdeni minden jóindulatuk mellett.

Egészen apró dolgokkal kezdem befolyásolni egy-egy olyan területét a személyiségemnek, amelyet meg akarok változtatni. Elkezdek másként fogalmazni bizonyos tekintetekben, odafigyelek arra, hogy egyenes gerinccel járjak, gyakorolva azt, hogy elégséges önbizalommal rendelkezek, egyenrangú szereplője vagyok a társadalmi életnek. Az önbizalmam nyílván nem tart még ott, ahol egy egészséges emberé, akinek sosem voltak ilyen téren problémái, de meg vagyok elégedve az eddigi fejlődéssemel, és ez nagyon jó alapot képez a további terveimhez.

A terápiám során nem irányítottam tudatosan azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mindig nyitott, vagy viszonylag nyitott könyvként mentem el egy-egy beszélgetésre. Nem egyszer előfordult, hogy indulásból semmilyen témát sem vetettem fel, az óra végére viszont rengeteg feldolgoznivaló összegyűlt. Volt olyan, hogy utána hosszasan foglalkoztam a felmerült témákkal, írogattam önmagam számára a gondolataimat, a következtetéseimet, érzéseimet, miközben mással foglalkoztam, vagy csak mentem valamerre, begrott egy-egy elvarratlan szál, ahogy a doktornő szokta mondani, s dolgozgattam magamban vele, de nagyon gyakran csupán azt a felszabadult, erős jóérzést vittem magammal terápiáról. Élveztem az új életérzést, igyekeztem minél több területén az életemnek kipróbálni a megerősített énem, egyszerűen sodródtam az árral, ha kellemes volt, és csak akkor foglalkoztam a nehéznek tűnő kérdésekkel, amikor igazán igényem volt rá.

Mai napig úgy tartom, hogy lehet hagyni a dolgokat megérni. Az én esetemben nem sok hatással van az erőltetés, csak bezárkózok tőle. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy a szüleim nem sürgettek, ennek természetesen megvannak a hátrányai is, ugyanakkor az ennek a nevelési módszernek, s persze sok más tényezőnek köszönhetően kialakult személyiségemnek jobbat nem is tudtam volna elképzelni, mint a fokozatos építgetés, és kivárása annak, hogy önmagamtól, saját időmben oldjam meg a feladataimat, nehézségeimet, kihívásaimat. Úgy gondolom, hogy sokkal előnyösebb úgy elérni egy célt, hogy az egyéni szükségletek és vágyak irányítottak afelé, mint nagyobbrészt mások ráhatására reagálva megtenni a kellő lépéseket.

Rengeteg olyan dologban kaptam a terápiám során segítséget, amit majdnem egyből be akartam építeni a viselkedésembe, gondolkodásomba, észlelésembe, egyből rámondtam, hogy valóban, úgy lenne helyes, azt akarom csinálni, vagy inkább akarnám, aztán nem nagyon foglalkoztam az adott tanáccsal, útmutatóval, ötlettel, megtervezetlenül engedtem, hogy összeérjen bennem a többi belső gondolattal, érzéssel. Ennek következtében elég természetes módon jöttek elő aztán a terápia gyümölcsei, egyszer csak úgy éreztem, hogy megy ez nekem, jó érzés úgy tenni, ahogy kellene, ahogy szociálisan elfogadott és egyénként is előnyös volna. A volnát is kezdtem átalakítani magamban van-ra.

Úgy vélem, hogy nem létezik az a paradicsomi állapot, amikor már nincs amin dolgozzon magában az ember, és nincs is amiért ez létezzen, hiszen akkor cél nélkül marad, esetleg mások segítésével foglalkozhat, viszont nem tartom az egészségesnek, hogy mások legyenek egy ember középpontja, prioritása. Nekem még nagyon sok munkám van sajátmagammal, és ez irányt ad az életemnek, pillanatnyilag a személyes fejlődésem a legfontosabb számomra, elég sokat foglalkozok a belső életemmel, izgalmas feladatként fogom fel, szívesen mélyedek el egy-egy zavaró tényező boncolgatásában, anélkül, hogy ez eluralkodna a mindennapjaimon. Hagyok magamnak tennivalót ez elkövetkező évekre is.

A rendszeres terápiáim megszűntek, volt egy hosszabb periódus, amikor azt határoztam el, hogy nem fogom a szakember segítségét igénybe venni, saját erőmből próbálok megállni a lábamon. Ez sikerült is. Voltak pillanatok, amikor nagyon szerettem volna elszaladni egy beszélgetésre, de mire oda jutottam, hogy racionálisan átgondoljam, hogy mikorra tudnám programáltatni magam, és lenne-e egyáltalán lehetőségem a terápia költségét téríteni, rendszerint annyira megnyugodtam, hogy adtam magamnak egy kis haladékot, és megoldottam mielött az önállóságommal szakítottam volna. Most is abban a helyzetben vagyok, hogy sokkal gyakrabban élnék a terápia jótékony hatásával, de szembe kell néznem a korlátaimmal. Terveim szerint igénybe fogom venni a szakember segítségét, amikor szükségem és lehetőségem lesz rá.



2009 június 9.

Vargyas Timea visszaemlékezése Szatmári doktornőhöz







  

2013-2015 - Marosvásárhely, Aak